1. Prológus
1996. augusztus 1-jén a varázsló közösség lázasan olvasta az
alábbi cikket a Reggeli Prófétában:
A háború első éve
Írta: Rita Vitrol
Ma van egy éve, hogy
veszély fenyegeti a varázsló társadalmat. Ő, Akit Nem Nevezünk
Nevén egy évvel ezelőtt
támadta meg a Roxfort Boszorkány- és
Varázslóképző
Szakiskolát, ezzel robbantva ki a háborút.
Az első támadást az első
roxmortsi hétvégére ütemezték,
hogy elkaphassák Harry Pottert. Ám a Kis Túlélő
hősiesen küzdött, így nem tudtak elbánni
vele a Halálfalók. A támadás azonban rengeteg áldozatot követelt. A legtöbben
mugli születésűek voltak. A szörnyű támadás
főleg első- és másodéves
diákok és Harry Potter ellen indult. Azóta nem tudni semmit
a Kiválasztottról. A veszély egyre nagyobb, és a Varázsvilág Hőse
nincs sehol. Vajon még él? Ha igen
akkor miért nem öli meg Tudjukkit? Talán
behódolt neki?
Harry Potter felbőszülten hajította el az újságot. Nem értette
magát. Minek olvassa
ezt? Vitrol csak azt akarja elérni,
hogy az emberek ne higgyenek benne. Minek hódolna be a szülei gyilkosának? Igen,
ő ki akart állni Voldemort ellen. De
Dumbledore… A vénember gyakorlatilag fogva
tartotta a kastélyban.
Elege volt belőle, de itt
maradt, mert tudta, hogy a barátai
hogy jártak, mikor
elmentek a Roxfortból. Most már tényleg nem volt kiért harcolnia. Kezdte
feladni. Mi értelme élni, ha senki sem szereti? Gondolataiba merülve haladt a
könyvtár felé. Elgondolkozott azon, hogyan jutottak idáig.
Egy évvel ezelőtt
a diákok lelkesen várták a roxmortsi
hétvégét. Mindenki nagyon örült annak, hogy végre kimehetnek. Harry is boldogan
hallgatta barátai fecsegését. Örült, hogy a közelgő háború
ellenére is lemehet a kis faluba. Ekkor még nem is sejtettek
semmit… Mikor leértek, még semmi szokatlan nem történt. A diákok élettel
töltötték meg az utcákat. Aztán csak megtörtént. Rengeteg csuklyás alak tűnt
elő a semmiből, és válogatás
nélkül szórták
mindenkire az átkokat. Rengetegen haltak meg. Harryre rámondták
a sóbálvány- átkot,
és oda állították, ahol a legtöbb gyilkosság történt. Nem
tudta elfordítani a tekintetét. Végig kellett néznie, ahogy közel kétszáz
gyereket kínoznak, és ölnek meg. És ő nem tehetett semmit. Ginny is ott
volt. A lány sokáig kitartott, de ellenfelei
megtörték. A legszörnyűbb mégis az volt,
hogy végig Harry szemébe nézett. Harry ekkor már nem üvöltött belül sem. Már
nem akart élni. Szerelme elvesztésével egy időben kirekesztette a
külvilágot. Nem érezte, hogy megkínozták. Nem emlékezett arra, hogy ki mentette
meg. Csak a lelkébe maró fájdalom maradt.
Gyorsan kiszakította magát a múltból. De késő. A fájdalom tőrként hatol a szívébe eszméletlen
súlyt hagyva. A veszteség érzete elgyengítette,
és erőtlenül roskadt a könyvtár egyik
székére. Sírni akart, de nem tudott. Soha életében nem sírt. Csak a barátaitól
tudta, hogy megkönnyíti a lelket. De most a súly nem távozott a lelkéből, már nem tudta azzal nyugtatni magát, hogy a barátai
itt vannak neki. Már ők is elmentek egy jobb helyre.
Észre sem vette, hogy megállíthatatlan zokogásban tört ki. Az Elmúlt év összes
elsíratlan könnyét elzokogta.
Dumbledore a könyvtárban sétált kedvenc könyvét keresve,
mely a citrompor előállítását mutatta be, mikor
meghallotta, hogy valaki sír. Amikor látta, hogy Harry az, majd megszakadt a
szíve. Csoda volt, hogy idáig kibírta. Gyorsan elővett egy könyvet,
amit mindig is kedvencének tartogatott, majd Harry vállára tette a kezét.
- Drága fiam. A barátaink elvesztése fájdalmas élmény. Jól
jegyezd meg, amit most mondok. Csak akkor érzed igazán, hogy mennyire szereted
a családodat, mikor ők már nincsenek veled. Ilyenkor
az ember elgondolkozik azon, hogy mi lett volna ha… Örülök, hogy látlak sírni.
Mert legyen bármennyire is szívfájdító másnak ezt látni, de a tudat, hogy a
lelked könnyebb lesz tőle, örömmel tölt
el. Adok neked egy könyvet.
Olvasd el, és meglátod, hogy teljesen másképp fogod látni
a világot.
- Köszönöm professzor!
A fiú álmélkodva nézett az idős mágus
után. Egyértelmű volt, hogy fájt neki kedvenc diákját sírva látni. Mikor
figyelmét a könyvre fordította volna, addigra az igazgató újra megjelent.
- Csak még egy dolog Harry. Nagyon fontos, hogy tudd.
Érdekes dolog a sors. Bármennyi kínt is okozott már neked ez az élet ne
felejtsd el, hogy a sors végül mégis megadja legnagyobb vágyadat. Ez a világ
ugyan már nem tartogat számodra jövőt,
de van egy hely, ami tele van számtalan lehetőséggel.
Ne aggódj az itt történtek miatt. Meglásd,
megkapod a szerető családot, mert megérdemled.
- Köszönöm igazgató úr!
Harry nem értette a ködös beszédet. Mi az, hogy van egy jobb
hely, ahova mehet? Lehet neki egyáltalán
családja? Megérdemli? Ezek és hasonló kérdések záporoztak elméjében. A könyvet
kezébe vette, és elment a klubhelységbe. Alig maradt néhány túlélő. A Roxfortba ugyan nem jutottak
be a halálfalók, de a csatákban sokan életüket vesztették.
Minden diák a griffendél klubhelységbe került. Ez volt legközelebb mindenhez. A
klubhelység teljesen megváltozott. Már nem csak a vörös és arany színek uralták
a teret. Minden ház színe keveredett. Ám a várttal ellentétben gyönyörű volt. Ezt a csodát a túlélők hozták össze.
Minden szín ízléses volt. Melegség
öntötte el Harry szívét, mikor körülnézett. De a fájdalom
is ott tükröződött a
szemében. Mert már csak egy maroknyi ember
látja.
Harry gondolatai a túlélők körül keringett. Luna, Neville,
Parvati, Padma, Anthony, Lisa Turpin, Pansy. Meglepő módon
a Parkinson család átállt a háborúban. Időközben kialakult közöttük a bajtársiasság, de nem igazán álltak közel
egymáshoz. Fájó gondolat, hogy hamarosan ők sem lesznek. Egyértelmű, hogy Harrytől várják
a megoldást, de mit csinálhatna? Merlin szerelmére még csak tizenhat éves!
Visszagondolt arra az emberre, aki még kitartott mellette.
Remus nagyon sokat segített Harryn. Mindig támogatta, és segített neki
feldolgozni a szerelme és barátai halálát. Sokat köszönhetett neki. Már csak ő maradt neki. A mostani bevetésével kapcsolatban rossz előérzete
volt. Érezte a zsigereiben, hogy valakik meg fognak halni. Csak ne Remus legyen
az!
Luna komor ábrázattal állt Harry elé. Nem akarta ezt a hírt
is megosztani szegény fiúval. Rossz híreket hozott. Ma a felderítő csapatot elfogták. Ketten életüket vesztették.
A többiekről nincs hír.
- Szia, Luna. Tehetek érted valamit? – A lány szemében
látható komolyság megrémítette. Nem szokott komoly lenni, kivéve… ha rossz
híreket hozott.
- Szia, Harry. Attól tartok, rossz híreim vannak számodra. A
mai felderítő csapatot elfogták. Ketten meghaltak.
- Kik azok? – Előre
rettegett a választól. Mindenki feszült csendben
figyelte őket. Ők sem tudták, hogy kik haltak meg.
- Kingsley és Remus. Sajnálom Harry.
Harry csak vállat vont. Nagyon fájt elveszíteni az utolsó
embert, aki még szereti. Igaz, ott vannak a többiek is, de ők nem igazán a barátai.
De Remus… Vele mindig beszélhetett. És most már ő sincs itt neki. Fájdalmas
gondolatai közül eszébe jutott Dumbledore. A könyvtári
beszélgetés. Mégis miért
mondta ezt neki? Mire akart utalni?
- Talán Dumbledorenak igaza volt. Talán, még sincs jövőm ebben a világban. – motyogott.
Nem gondolta, hogy Luna is meghallja.
- Nincs Harry. De tudom, hogy boldog leszel. Nem itt, nem
velünk, de boldog leszel. És csak ez számít. Mi mind tudjuk, milyen, ha vannak
szüleink. De te ezt sosem tudtad. A változó világban te egyedül maradtál. De
van még egy esélyed. – Tekintete nem volt az az álmodozó, de nem is az a
komoly. Olyan volt, mint aki tudja ezt…
- Tényleg? Mikor? Hol?
- Nem válaszolhatok. De jegyezd meg, hogy nem a külső alapján kell ítélni. Te is tudod milyen ez.
Ne ess ugyanabba a hibába, amibe az emberek a szűklátókörűségük miatt szoktak.
Azzal otthagyta Harryt, aki felment az ágyához, és még egy
nevet húzott ki a listájáról. Az utolsót. A listán ezek a nevek szerepeltek:
Lily Evans-Potter
James Potter
Ron Weasley
Ginny Weasley
Hermione Granger
Sirius Black
Remus Lupin
Nymphadora Tonks Lupin
Őket
tekintette a családjának, és mindenki életét vesztette. Szegény Tonks épphogy
összeházasodott Remusszal, máris elvesztették egymást. Egy varázslattal
márványlappá változtatta a pergament, majd legszebb írásával belevéste a
neveket. Az utolsó név alá még ennyit írt: Életüket adták, hogy mi élhessünk.
Áldozatuk hatalmas, de a jóért tették. Ezen a márványlapon hőseink neve szerepel, kik értünk harcoltak. – Érezte,
hogy a mágiája teljesíti akaratát, és felírja a hősök nevét, kik értük harcoltak.
Mikor végzett a felirattal, a lapot kirakta a nagyterembe. A
lista kibővült, a nevek sokszorosukra
szaporodtak. Minden név azoké, akik meghaltak a háborúban, és a jó ügyet
szolgálták. Kiakasztotta a falra az immár hatalmasra nőtt emlékművet. És gondoskodott róla, hogy
onnan többé senki sem fogja tudni leszedni.
Reggel a tanárok értetlenül meredtek az egész falat beborító
márványkőre. McGalagony
professzor közelebb lépett, elolvasott néhány nevet és az utolsó sorokat.
Tudta, hogy Potter csinálta. Ez az ő
kézírása, de sosem volt ilyen tehetséges átváltoztatástanból. Lehet, hogy a fiúban több
van, mint amit a tanórákon mutatott?
Végül ennyit szólt:
- Minden tiszteletem Mr. Potteré. Ez nagyon szép munka. És ő az egyetlen, aki ilyen méltó módon
emlékezik meg a hősökről. –
Utolsó mondata közben nem kevés szemrehányással nézett Albusra. Az a vén kecske
mindig adott a külsőségekre. De az elesettekre
sosem gondol. Alig meglepő módon a világ leghatalmasabb fehér mágusa figyelemre se méltatta.
- Szerintetek meddig maradunk itt? Az életben?
- Nem tudom Pomona. Nem tartunk ki sokáig. Voldemort
bármikor betörhet a kastélyba. Mi innen nem kerülünk ki élve.
Súlyos csend ereszkedett közéjük. Időközben
a diákok is megérkeztek, és hallották az utolsó mondatot. Már egy ideje sejtették, hogy nem jutnak ki élve, de ez így kimondva mégis
túl valóságos volt. Pansy elsírta magát. Őt követték a Patil ikrek. Harry szomorúan figyelte őket. Ő is félt. Már nem tudott hinni. Az este mindenki számára a
reménytelem küzdelemről szólt.
Eszébe jutott a könyv, amit Dumbledore adott neki kölcsön.
Gyönyörű mélykék borítóján arany betűkkel
állt a cím: A világ másik oldala,
avagy létezik párhuzamos univerzum? – kinyitotta és olvasni kezdte.
Korunk varázslói és boszorkányai szerint lehetséges egy
párhuzamos univerzum létezése. Sokan próbáltak már a múltba visszamenni,
esetleg a jövőben élni. Érdekes módon
mégsem merte senki
megkockáztatni az
univerzum elhagyását. Azon kevesek, akik megpróbálkoztak vele vagy nem tértek
vissza, vagy holtan találták őket.
Ez a tizenkilencedik századig
el is kedvetlenítette az
érdeklődőket. Egy érdekes
elmélet szerint ehhez az
átjáró egy úgynevezett
második esély. Azoknak nyílik meg, akik
már minden reményüket elvesztették egy boldog életre. Az, hogy hány ilyen világ
létezik egyelőre ismeretlen.
Amit biztosan tudunk az az, hogy még
senkinek sem sikerült
varázslattal átjutni. Egy fiatal férfi Tom Denem még a legsötétebb mágia használatával sem tudta felfedezni ezt az
izgalmas világot.
Legfőbb kérdés: vajon mi vár
ott ránk? Nagy valószínséggel
egy hasonló világ, ahol a személyek tulajdonsága változó.
Az egyensúly fenntartása érdekében
a leggonoszabb, és a
legtisztább szívű emberek maradnak önmaguk. A jellemekben apró változások
mehetnek végbe. Fontos tudnivaló: ha önnek mégis sikerülne ez az utazás, akkor
se veszítse el önmagát, mert az végzetes lehet!
Egész nap a vastag könyvet bújta. Érdekes olvasmány volt.
Azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy van-e párhuzamos univerzum. Ez beindította
Harry fantáziáját. Tényleg van párhuzamos univerzum? Vajon ott milyen lenne?
Élnének a szülei? Ott is lenne háború? Vajon Voldemort élne? Ezekkel a
kérdésekkel hajtotta álomra a fejét.
Álmában a családja gyűrűjében találta
magát. Az anyja énekelt neki, és az apjával kviddicseztek. Ő meg boldog gyerekként élvezte, hogy családjával lehet. Reggel felébredve
a szülei hiányának súlya eddig soha nem látott mértékben érződött. Beletemetkezett a könyvbe, hogy elfeledje bánatát. Tudta, hogy ez nem
megoldás, de egyelőre segített. Három napon keresztül olvasta a könyvet. Nagyon sok érdekes
részt talált benne.
A végén egy verset
talált. Meglepődött, mert ezt eddig nem is
látta, pedig háromszor átlapozta a könyvet. Eredetileg nem akarta elolvasni, de
mint már annyiszor, most is a kíváncsiság győzött.
Kiütéssel.
Ki– e verset olvasod,
Túl vagy a legtöbb rosszon.
Fájdalmad hatalmas, de segítek,
Egy második esélyt engedek.
Figyelj jól, mert megeshet,
A boldogság onnan jön, hol nem keresed,
Végy figyelembe minden esetet.
És a legfőbb
vágyad megleled.
A vers fájdalmas emlékeztetője volt annak, hogy neki, már sosem lesz családja.
Hirtelen kitört belőle a zokogás. Mindenkit siratott. Akik elmentek, és akik maradtak nélkülük e
kegyetlen világban. A sors nem akarja megadni neki a boldogságot. Mégis miért?
Miért pont ő? Mit vétett ellenük? A világ ellen? Volt egyáltalán
valaki, aki őszintén szerette?
Kisírt szemekkel hajtotta álomra a fejét… Utolsó gondolata
mégis az volt, ami a könyvben szerepelt. A Második Esély kapuja. Neki járna egy
második esély? Őszintén nem hitt benne.
Különös érzése volt. Úgy érezte, ezt sosem fogja
elfelejteni. Mintha zuhanna. Egy örökkévalóságig zuhanna a mélybe. És nem lát
semmit. Azt se tudja, hogy mi történik vele. És kellemes volt a feketeségben
zuhanni… És 1996. augusztus 23-a éjszakáján Harry Potternek sikerült eljutnia
az ismeretlenbe.
